Oscar-díjas animációs film. Írták: Pete Docter, Meg LeFauve, Josh Cooley.

Az alapvető érzelmek, vágyak egy személyen belüli működését, konfilktusát ábrázolja. Miként készteti cselekedetre az embert a derű, a bánat, a félelem, a düh és az undor. Az emlékek színezete azon múlik, melyik érzelem járja át. Amikor az ember kívül keres megoldást, egyidejűleg emlékek után kutakodik, tudattal vagy tudattalanul. Hogy mik és milyen összefüggésben munkálkodnak még a belsőben, a film tartalma.

Története szerint egy egyke kislány a szüleivel távoli városba költözik, s ez egész belső énjét megrázza. A belsőt irányító karakterek (Derű, Bánat, Félelem, Düh, Undor) tanácstalanul állnak a rendkívüli feladat előtt: hogyan tudnák újra boldoggá tenni a lányt. Egy személyiség megrendülésének története: külsőleg és belsőleg.

A két ábra, a külső és a belső, egyenrangúak: egymás illusztrációi. A narratíva egyértelművé teszi a kapcsolatot, de kerüli a didaktikus egymásnak való megfeleltetést. A film két története ennek köszönhetően külön foglalkoztatják a nézőt, és a részletesebb összefüggéseket maga rakhatja össze. A két történetszál műfaja ráadásul távol esik egymástól: szociodráma és kalandfilm. E kettő összefűzését – sőt, tkp. szoros megfeleltetését – nagyra értékelem.

Amit – emberi oldalról – hiányolok, az a hit alakja és Isten „helye”. Ezt a vonatkozást kerüli (indirekt tagadja) a film. Pedig micsoda lehetőség (lenne) ilyen környezetben beszélni arról, ami, aki mindig és mindenhol hozzátartozott az emberhez! (Hozzá kell tenni, hogy már az is szép, hogy a családot megmentendő értékként ábrázolja a film.) Elfogadható, hogy az áttekinthetőség és követhetőség kedvéért nem az érett Gogh belső működését kívánja lekövetni, hanem egy testvérek nélküli, kiegyensúlyozott kislány élete első nagy tragédiájának néhány napját. De ebben az egyszerű környezetben is érthetően elhelyezhető lett volna a transzcendens.