Ha én érkeznék egy űrállomásra, és senki nem fogadna, lehet, hogy nem tartanám fontosnak, hogy bekopogjak az irodába, mielőtt benyitok.

A Solaris egyedüli támadása a lelkiismeret megelevenítése. Chris(!) ugyan szenved miatta, de hagyja, szereti, és úgy tekint rá, mint emberre; nem pszichológiai gócnak vagy anyaghalmaznak tekinti, hanem elevennek, akivel párbeszédet tud folytatni. Megérti az üzenetet, tud élni az alkalommal, hogy lelke mélyére utazzon.

Ebben a környezetben a zárlat gyönyörű és lenyűgöző: A tékozló fiú hazatérése – ebben minden benne van: útkeresés, következetesség, az ígéret, hogy nem tékozolhatjuk el az életünket, megbocsátás, szeretet, felszabadulás, szabadság stb. De nem érzem úgy, hogy mindezt a töltést meg is kapja. A zárlat tökéletes zárlatnak; de egy másik filmhez.

(Krisztus és a tékozló fiú párhuzama az Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet mondatban érthető meg.)