Graham GREEN pedánsan megírt drámájából: egy jól nélkülözhető munka.

Az első percekben egy narrátor vezeti föl a történetet: a háború utáni, három különböző nyelvet beszélő négy rendőri felügyeletre osztott Bécsről, a fekete piacról… és ennyi. Igazából csak képbe kell hozni a nézőt a helyszínről; az „el-akartam-mesélni-egy-történetet-egy-fickóról” narrátorról nem hallunk többet.

A helyszín és kor teljesen esetleges; csak azért kell, hogy egy (kalandponyvákat író) amerikai férfi idegen nyelvű idegen környezetben foghasson igazságfeltáró nyomozáshoz (szintén amerikai) barátjáért – akár a rendőri erőkkel szemben is. Az ilyen alapkonfliktusnak van ereje és létjogosultsága (mintegy szemceruzával körberajzolva az igazságért küzdő magányát), ebben a filmben ez azonban kamu: részint mivel minden kulcsszereplő kifogástalanul beszél angolul, de még a házmester is simán összesöprögeti neki a tanúvallomását, részint mivel a nemzetköziség csupán egyetlen, teljesen súlytalan vonatkozásban kézzelfogható, ti. hogy a németül-angolul szintén kifogástalanul beszélő „tragédiát-nem-játszom-csak-komédiát” színésznőt végül nem toloncolják haza Csehszlovákiába.

Az, hogy a saját halálát eljátszó, hígított penicillinből zsírosodó alvilági nagyágyú, hajdani csibész barát, címszereplő, csak az utolsó ötödben jelenik meg nettó egyetlen beszélgetés erejére, még lehetne zseniális feszültségfokozás, de abban, hogy ennek, az ő személyének a lényege egy ultima ratio regum szintű közhely, hogy ti. a háborúban élénkebb a kutatás-fejlesztés, mint békében, elsikkadt ez a lehetőség is.

Az alapvonások nem rosszak: a harmadik ember, aki cipeli a holttestet maga a halott; hamis gyógyszerrel kereskedni nagyon valószerű, és a legaljasabb dolgok egyike; idegen (nyelvű) környezetben nyomozni hatásos, és fordulatokkal gazdagíthatja a történetet; a barát váratlan halála után nyomozni, akiről aztán kiderül, hogy él és bűnöző, a barátságról is sokat elárulhat. A feszült nemzetközi környezet is kiváló a dramaturgia csiszolására, kiélezésére (itt nem vált alapvonássá). Érdemes lett volna fejleszteni ezt az ötletet.

A Top250-en ez most a 113. – Mondjuk ebből is csak az látszik, hogy ez a lista is teljesen esetlegesen tartalmaz nagyszerű és gyenge filmeket.

A rendezést, a vágást és a fényképezést jelölték Oscarra, végül csak az operatőr, Robert KRASKER kapta meg, élete egyetlen jelölését.