Meglehetősen közhelyes. Amikor frappánsan egymás mellé tették ezeket a jellemző karaktereket, még egy Jurassic Park szintű ügyre készültek: egy olyan szituációra, ahol a karakterek elemi erővel törnek felszínre, és reagálnak egymásra. Nem pedig erre a pocsolyahelyzetre, ahol a hajógyáros együtt pókerezik a kommunista gépésszel (és veszít! – még a nyomorult megnyomorításának ziccerét is kihagyják), a nagyvilági újságírónő flegmán sopánkodik (és nem narrálja szét a szituációkat valami sajátságos fanyar-érzelmes-szkeptikus szemlélettel), a csecsemőjét elvesztő fiatal anya 5 perc után az óceánba ugrik (például ahelyett, hogy végül mindenki fölé kerekedne élni akarásban és szervezőkészségben), a naívka(?) ápolónő igent mond a tisztességes(?) tengerésznek (no, ők ketten simán csak feleslegesek), a táncosra csak azért van szükség, hogy valakinek le lehessen vágni a lábát, és aztán a tengerbe lehessen lökni, a néger (inas!) pedig azt szimbolizálja, hogy még egy feka tolvaj is jobb, mint a náci.

De nem baj, hogy minden dögunalom, mert a szituációt majd a német fogja okozni: az amerikai hajót megtorpedózó német tengeralattjáró kapitánya ugyanis szintén felkapaszkodik a mentőcsónakra. Egészen addig nem is okoz semmit, amíg ki nem derül, hogy sebész, és amputálja a táncos lábát. Végül másfél napig egyedül evez (a német hajó felé), hogy életben maradjanak. De félretett magának egy palack vizet (az álnok kígyó!), és a nézők még azt is tudják, hogy ő lökte vízbe a féllábút (aki – hogy, hogy nem – szintén német származású). Teljesen logikus, hogy agyon kell verni.

Ja igen, mert az utolsó 10 percre a film is kezd rájönni, hogy az egyetlen mondanivalója csak az volt, hogy oda kell vigyázni, mert ha egynek van akarata és célja, akkor a hét ellenében is felülkerekedik. – Arra pedig, ugye, nincs más válasz, csak a jogos agyonverés.

Írták: John Steinback (akit emiatt Oscarra jelöltek!), Jo Sewerling.